Én pedig Edward kocsijában feszengtem, mert nem tudtam, hogy hova megyünk.

-     Azért nem egy sztriptíz bárba viszel. - jegyeztem meg poénból mire csak rám nézett egy olyan "Te menthetetlen vagy" pillantással, és vezetett tovább.

-     Dehogy is. De mondani szeretnék valamit és a zajos helyszínek nem a legalkalmasabbak. - felelte komolyan.

-     Értem. - bólintottam, és kinéztem az ablakon. Alig láttam az elsuhanó fákat, olyan gyorsan mentünk. Pedig szívesen eltereltem volna a gondolatimat arról, ami rám várt.

-     Most haragszol? - nézett rám, én pedig csak megráztam a fejem. - Akkor mi a baj?

-     Semmi. Csak ideges vagyok. Félek. Attól, amit mondani fogsz. – sóhajtottam és pont megérkeztünk.

-     Előbb is mondhattad volna. Akkor felesleges volt idejönnünk, ha félsz tőlem. - felelte ingerülten és már indította volna az autót, amikor rátettem a kezem az ő kezére.

-     Nem tőled félek. - küzdöttem a könnyeimmel. - Hanem amit mondani fogsz. Meg akarod mondani, hogy nem lehet közöttünk semmi, mert Te más vagy mint én. - mondtam mire felkapta a fejét.

-     Szóval végig tudtad? - kérdezte döbbenten.

-     Tessék? Végig csak játszottál velem? Pedig én komolyan gondoltam… - aztán már nem bírtam és megeredtek a könnyeim és hogy ne lássa, kiugrottam a kocsiból és csak futottam, ahogy tudtam.

De ő gyorsan kapcsolt, és mire feleszméltem már egy fának tolt neki. A szemei dühösen csillogtak, és lassan közelített felém. De én eltoltam magamtól.

-     Ne csináld. Jobb lesz neked nélkülem. Nekem meg akkor, ha tudom, hogy nem játszanak az érzéseimmel. - mondtam, mire magához rántott és durván megcsókolt.

-     Nem játszottam veled! Érted? Csak veszélyes vagyok rád. Nem akarlak bántani. Mivel… én… egy… vámpír vagyok. - mondta ki mire ledermedtem.  - Igazad van. Jobb lesz neked nélkülem. - indult el.

Futottam volna utána, de hirtelen elfogott a rosszullét, és összeestem.

-     Edward! Segíts. - suttogtam halkan, aztán elsötétült minden.

Szép nyugodt tempóban kocsikáztunk haza. Ami természetesen nálam a 100 Km/h-nál kezdődik. Látszott Emmetten hogy imád vezetni, de most valamiért néha gondterheltség futott végig az arcán. Amikor bekanyarodtunk hozzánk és leállította a motort megszólalt.

-     Esetleg a kora délutáni meghívásodat igénybe vehetném most? - kérdezte egy huncut mosollyal.

-     Természetesen. - vigyorodtam el és kiszálltam a kocsiból.

Bent felmentünk a szobámba és leültünk az ágyamra.

-     Aranyos szoba, illik hozzád. - mosolygott és megsimogatta az arcom.

-     Köszönöm. - pirultam el a bókra.

-     De nem ezért jöttem, hanem meg szeretnék veled beszélni valamit, vagyis inkább közölni. - mondta hirtelen komoly arckifejezéssel.

-     Rendben. - suttogtam halkan, éreztem, hogy valami nincs rendben.

-     Szóval hol is kezdjem. - szólalt meg feszengve. - Tudod hány éves vagyok?

-     17. - jelentettem ki biztosan, hiszen évfolyamtársak vagyunk.

-     Téves. - sóhajtott fel. - 1915-ben születettem és 1935-ben haltam meg.

Nekem elakadt a lélegzetem, de most úgy istenigazából.

-     Szóval én… - kezdte halkan. - Egy vámpír vagyok.

Ekkor már nem bírtam a levegőhiányt, odarohantam az ablakomhoz kinyitottam és kihajoltam rajta mélyeket lélegezve. Ez hihetetlen még ekkora hülyeséget.

-     Ez csak valami vicc ugye? - fordultam meg.

-     Nem. - mondta és közelebb lépett hozzám. Automatán hátrálni kezdtem. És ekkor megtörtént a baleset. Annyira hátra mentem, hogy a kezemmel a vizes ablakpárkányba kapaszkodtam, de az megcsúszott és így én hátraestem pontosan ki az ablakon. Arra már nem emlékszem mi volt utána csak arra, ahogy földet értem.

Nem tudom mikor tértem magamhoz, de akkor már világos volt az erdőben. Lassan felültem és körbenéztem. Nem tudom mi történhetett velem, de a szemem elkezdett égni, és amikor elővettem a táskámból a tükröt, hogy megnézzem mi történt felsikítottam. A máskor smaragdzöld szemeim most zafír színűek voltak. Gyorsan felkeltem és elkezdtem futni olyan gyorsan amennyire csak tudtam. Megdöbbentem. Fél perc alatt az erdő széléhez értem. Aztán hirtelen a semmiből előugrott egy medve és rám támadt. Megpróbáltam megütni és valamilyen csoda folytán a medve több fán keresztülrepült kidöntve őket, majd elterült a földön és nem mozdult többé. A félelmem most teljesedett be leginkább. Megöltem egy állatot. Elkezdtem könnyezni és elindultam hazafelé.

Az út felénél járhattam, amikor egy autó megállt mellettem.

-     Sahm? Mit keresel Te itt? És miért nézel ki így? - szállt ki a kocsiból Alice és odajött hozzám.

-     Alice? Meg kell mondanod neki, hogy szeretem. És hogy attól még hogy az ami, mindig így lesz. - borultam térdre és sírva fakadtam.

-     Elmondta? De… - kezdte döbbenten.

-     Nem mondom el senkinek, már úgyse tudom. Valami történt velem… És nem tudom, meddig fogok még élni. Kérlek, mond meg neki, hogy szeretem. - terültem el a földön.

Még hallottam, ahogy Alice a nevem kiáltja, és hogy valaki a karjába vesz.

-     Szeretlek Edward. - mondtam ki utoljára és ezután már csak teljes sötétség.

Amikor felébredtem nem a szobámban voltam, hanem egy ismeretlen helyen.