Reggel, amikor felkeltem azonnal első képként az a mosoly villant be. Nyújtóztam és sikeresen emiatt leestem az ágyról. Gyorsan összekapartam magam a földről és elhúztam a függönyt. Nem volt épp huh de napsütéses napunk, de elég meleg volt. Előkaptam a fekete térdig érő szoknyám hozzá a fekete ingem és az elmaradhatatlan tornacipőm és betelepedtem a fürdőbe. Ott embert varázsoltam magamból egy kis fésű+reggeli mosdás varázsszerekkel. Szép lassan baktattam le a lépcsőn, amikor pont kilépett apa az ajtón. Szerencsére nem vett észre. Lehuppantam a konyhába egy székre és neki álltam táplálkozni.

A reggeli ébredésem most sem maradt el. Szokás szerint a padlón ébredtem, fordítva, mint ahogy elaludtam. Ez lehet, hogy valami családi szokás, ugyanis Gaby reggeli közben elpanaszolta, hogy leesett az ágyról. Mikor végeztünk elmosogattam, és felszaladtam a szobámba, hogy normális kinézetet öltsek magamra.

Amint beértünk a parkolóba megláttuk az első szabad helyet, ami pont 1 ezüst Volvo mellett volt. Hát mit ne mondjak, szép példány meg eléggé kilóg itt a sok tragacs közül. Nekünk a kis régi gyártmányú BMW-nk se nagyon tartozik ide, de a Volvóhoz képest alumínium hulladék. A legnagyobb meglepődés akkor ért, amikor kiszálltak az álom kocsiból. Amikor megláttam azt az ellenállhatatlan arcot mentem befékeztem, de nem kicsit néztek ám hülyének az emberek.

-     Ne, ne. Sarah ne. - borultam a nyakadba csak hogy ne olvadjak el menten.

-     Nemár ezek ide járnak? - kérdeztem kétségbe esetten.

-     Valami ilyesmire gondoltam én is! - hajtottam le a fejem, mert az előbb megint rám nézett az a srác.

-     Nemár így nem bírok koncentrálni. - vettem mély levegőt.

-     Nyugodj meg! Valahogy csak kibírjuk… Remélem… - mondtam, aztán kiszálltam a kocsiból. Te is követted a példámat, és lassan de biztosan eljutottunk a bejáratig, majd az irodáig, ahol megkapjuk az órarendet, és a tankönyveket.

-     Első óra matek. - néztem meg az órarendet.

-     B épület? Az meg hol van? - kérdeztem tőled, mintha te tudnád.

-     Te is jó embertől kérdezed ám! - néztem rád fejcsóválva. - Nekem biológia a C épületben. Szerintem majdcsak megmondja valaki.

-     Segíthetünk valamiben? - lépett mögénk két srác.

Miközben megfordultam azon imádkoztam, hogy ne ők legyenek azok…

Lassan fordultam meg. A szívem a torkomban. Amikor megpillantottam azt a 2 gyönyörű kék szemet hirtelen az ájulás kerített hatalmába.

-     Jól vagy? - lépett elém a fekete hajú srác és visszatartott a padló befejelésétől. Olyan erős és biztonságos karjai voltak, úgy elbújtam volna köztük. De hé, ilyen nincs.

-     Igen jól vagyok. - próbáltam összeszedni magam. De amikor feltekintettem rá, és ahogy rám mosolygott azt hittem megolvaszt a szemével.

Láttam milyen helyzetben van Gaby, mégsem tudtam segíteni rajta - mondjuk úgy láttam nem is kell - hanem elköszöntem tőlük és elindultam valamerre. Viszont a másik srác jött utánam.

- Úgy hallottam matekod lesz az első. Szívesen megmutatom, én is azzal kezdek. - mosolygott, ezzel a sírba fog tenni. Ezután átkarolta a vállam, amitől megállt bennem az ütő egy pillanatra.

- Csak hogy nehogy elájult. - mosolygott és megveregette a jobb vállam. Végig így mentünk ő a bal oldalamon. Nem néztek ám meg sokan csak úgy mindenki.

- Segíthetek valamiben? - fordultam hátra, amikor már idegesített, hogy követ. Elmosolyodott, én pedig majdnem dobtam egy hátast.

- Szerintem inkább nekem kéne segítenem neked. - lépett elém, és kikapta a kezemből az órarendet.

- Milyen véletlen… Nekem is pont biológiám lesz. - villantotta rám a tegnapi féloldalas mosolyát. - Ha megengeded, elkísérlek.

- És ha nem? - kérdeztem rá, mire fejcsóválva csak annyit mondott.

- Te tudod. - és elindult valamerre.

- Várj! - futottam utána. Megfordult, és rám nézett.

- Kérlek, mutasd meg, merre kell mennem. - néztem rá oldalra billentett fejjel és boci szemekkel. Ennek senki sem tudott ellenállni.

Nem válaszolt, csak bólintott és elindult arra amerről jöttünk.

Mivel fél órával becsengetés előtt értünk oda (ez nálunk ritka) ezért volt alkalma kérdezősködni.

Honnan jöttünk? Hány évesek vagyunk? Mit dolgoznak a szüleink? És ehhez hasonló kérdéseket tett föl. Aztán jött a kérdés, amitől az egész fejem lángba borult.

- Van barátod? - mosolygott rám.

- Nincs. Sajnos senki sem bír elviselni egy hülye hisztis kis… – kezdtem, de közbevágott.

- Ezt meg ki mondta? - ráncolta a szemöldökét.

- Egyik volt osztálytársam. - sóhajtottam nagyot.

- Szerintem csak féltékeny volt! - mondta, majd mikor ránéztem kacsintott egyet, mire elmosolyodtam.

- Na így már mindjárt jobb! De most gyere! Indulnunk kell, ha nem akarunk elkésni. - segített fel a földről és elindultunk.

- Ö… - kezdtem, miközben beértünk az osztályterembe ahol, amikor beléptünk a lányok hitetlenkedő és gyűlölködő pillantásokkal fogadtak minket. A szemükkel mind kitéptek volna a kísérőm karjai közül.

- Tessék? - fordult felém a fiú mikor leültünk egy padhoz.

- Miért néz minden lány így rám? - kérdeztem suttogva és félve hátrapillantottam. Ő csak nevetett, de azt olyan lágyan, mint egy dallam.

- Ne is törődj velük, csak féltékenyek. - kacsintott rám. - Van okuk mire. - jegyezte meg halkan és alig láthatóan végigmért.

- Tessék? - estem ki majdnem a székemből meglepődésemben.

- Jól hallottad. - mosolygott és ekkor a hátam mögé bökött a tekintetével. Megfordultam és épp a terem felé igyekező tanárt pillantottam meg.

Ezután szépen elintéztem a papírmunkát és visszaültem a srác mellé, akinek még mindig nem tudom a nevét.

- Izé… - kezdtem az egyik matekpélda közben.

- Nem érted? - fordult hozzám segítő mosollyal padtársam.

- De, csak… Nem is tudom a neved. - böktem ki, mire ő elmosolyodott.

- Emmett Cullen. - suttogta közel hajolva hozzám és az egyik mínuszjelet áthúzta plusszá. Nekem meg közben a hangjától kiesett az elernyedt kezemből a toll.